Szerző: Yuuki Ai

Fandom: Sensei (az eredeti történet, mert ez inkább csak egy kis extra ami a történtbe soha nem lesz XD)

Párosítás: RitsKao (Ritsuo Himari, Kaoru Nishimura)

Korhatár: NC-17MA

Kelt: 2011. 05. 23.

Figyelem: YAOI!

Megint túl sokat iszik, nagyon nem jó. Ilyenkor kurva kanos tud lenni, én többnyire én szívom meg a levét. Nem mintha bánnám, mert amúgy is odaadnám magam neki, de ilyenkor megrémít, nagyon durva és erőszakos tud lenni.

- Hé kölyök – karolt a nyakba, kezében pedig egy újabb pohár Whiskyt tartott, én pedig érdeklődve figyeltem, ahogy próbál szavakat formálni, de nem megy neki. Halványan elmosolyodtam, ilyenkor olyan kis aranyos tud lenni. Kár hogy havonta egyszer van csak ilyen, szívesen elnézném minden nap így, a szigorú média tanárom.

- Na, jó. Mára ennyi elég is lesz – fújtam ki magam majd a pultos felé fordultam  -, írja kérem a számlához. – és már álltam is fel a pulttól Kaoru kezét fogva, aki kissé imbolyogva de követett. Odakinn korom sötét volt, az orromig alig láttam, magam se tudom hogy sikerült, de egy darabba hazakecmeregtünk. Még szerencse, hogy holnap hétvége, és nem kell iskolába menni, mivel másnaposan nem csak durva hanem utálatos is. Nagyot sóhajtva segítettem be a liftbe, és megnyomtam a 10-est ábrázoló gombot.

- Hey Sensei, hogy érzed magad? – tudakoltam halkan, amire ő csak egyet nyögött. – Szóval jól… – fújtam ki a levegőt, és a lift felért a kívánt emeletre, majd kiszálltam a férfival együtt, és a lakásajtóhoz sétáltunk, majd keresgélni kezdtem a kulcsot, amit kisvártatva meg is találtam, és benyitottam a házba. Kaorut a kanapéra fektettem.

- Hay, mi lenne veled nélkülem – vigyorodtam el és melléültem.

- Valószínűleg már nem élnék – nyögte ki az első értelmes mondatot az este folyamán.

- Ne beszélj hülyeséget! – lehajoltam hozzá és gyengéden megcsókoltam az ajkait. Ő viszonozta és közelebb húzott magához. Tömény alkohol és dohány illata volt, de ez nem zavart, sőt, inkább felizgatott. Szenvedélyesen csókoltam ajkait, közben finoman ráharaptam a nyelvére, amit ő csak egy halk morgással díjazott. Észre se vettem, de már lehámozta rólam az inget, és keze azonnal az övemmel kezdett bajlódni, elég ügyetlenül. Amin én természetesen jót nevettem. Elhajoltam tőle és fölé térdeltem, majd kioldottam az övem. Ő csillogó szemekkel nézett rám, nekem pedig olyan érzésem volt, hogy a mai este bármit megtehetek vele, nem fog ellenkezni. Bátran csókoltam ajkait, és elkezdtem kigombolni az ingjét, amit azonnal lehámoztam róla. Pár másodpercig némán gyönyörködtem az előttem feltáruló bőrfelületen, majd nyeltem egyet, és finoman megpusziltam a mellkasát. Halkan sóhajtozott alattam, tetszettek ezek a hangok. Bátran csókolgattam a mellkasát, eljátszottam a mellbimbóival, de már egészen mást akartam, és szerintem ő is. Merevedése combomnak feszült, kezdett kényelmetlenné válni a nadrágom.

- Shensei… – nyögtem elhalóan és ő kíváncsi tekintettel nézett rám. – Be… berakhatom? – kérdeztem vörös arccal, és vártam, hogy nekem essen és leordítsa a fejem mondván „Csak azért mert részeg vagyok, nehogy azt hidd, hogy mindent megtehetsz hülye kölyök.” De csodálatomra nem ez történt, hanem elvigyorodott és felhúzott magához, majd egyenesen a számba suttogta.

- Kérvényth nyújtshak be vagy mi? – nyögte rekedten, engem pedig elöntött a forróság, ez a férfias rekedt hang volt a gyengepontom. Ahányszor akart valamit mindig így szólt hozzám, és mindig elérte a célját.

De most nem szabad hezitálnom, mert a végén meggondolja magát. Szenvedélyesen csókoltam meg, és a kezem elkalandozott a hasfalán egészen le a merevedéséig. Belenyögött a csókba amikor rámarkoltam büszkeségére, és cirógatni kezdtem a ruhaanyagon keresztül.

- Nhe, szarakodj már merth meggondolomh magam Ritshuo… – préselte ki nagy nehezen. Annyira talán még se volt részeg, mint képzeltem. De nem vacakoltam. Azonnal lerángattam róla a nadrágot, és lecsúsztam a hasa mentén, és a számba vettem. Hangos nyögés hagyta el a száját, ami zene volt füleimnek. Kész álom, hogy alattam nyöszörög.

Egyik kezemmel végigsimítottam a combján, egészen a fenekéig, és egy ujjamat betoltam. Hangosan szisszent fel, de nem ellenkezett.  Egyre gyorsabban mozgattam a fejem, miközben még egy ujjamat bedugtam, és lassan mozdítottam meg. A teste megrándult alattam és felnyögött. Lassan engedtem szabadon és megpusziltam a medencecsontját, majd kihúztam az ujjaim. Felnyögött, de a hangjából inkább csalódottságot lehetett kivenni. Elvigyorodtam, és lehúztam a nadrágom.

- Sensei… – néztem rá ködös tekintettel.

- Cshináld! – hangja parancsoló, ám mégis kérlelő volt. Vettem egy mély levegőt és beléhatoltam.

- Ah, istenem… – bukott ki a számon és előrehajtottam a fejem. Kaoru némán nyögött fel és összeszorította a szemét. Meg csókoltam, és ő visszacsókolt. Megmozdítottam a csípőm , ő pedig belenyögött a csókba.

Eszméletlen érzés volt, benne voltam, még soha ehhez hasonlót nem éreztem.

Egyre erősebbeket löktem, és néha néha felnyögtem az élvezettől. Kaoru ajkait is elhagyta olykor egy kisebb nyögés, de próbálta magába fojtani. Nem tudom miért fojtotta magába, bezzeg rám mindig rám szól. Elvigyorodtam erre a gondolatra, hiszen soha nem volt ilyen szituáció, és ahogy ismerem, soha többé nem is lesz.

- Rhitsu… – nyögte a nevem. Érdeklődve néztem rá, meglepődtem, arca kipirult volt szemei bizonytalanságot tükröztek. Megfagyott bennem a vér, soha nem láttam még így, és nem is akarom. Nem válaszoltam neki, megragadtam férfiasságát és mozgatni kezdtem rajta a kezem lökéseimhez igazítva. Nem sokára a nevem sóhajtva élvezett el, én pedig követtem őt a csúcsra.

Ráborultam, mind a ketten szaporán vettük a levegőt, fáradtak voltunk, és szeretkezéstől mocskosak. Így ért minket az álom.

***

Szombat reggel, kinn elvan borulva, ám a madarak mégis önfeledten csicseregnek. Idegesítő. Miért nem tudják befogni, a normális ember ilyenkor még alszik. Fáztam magamra akartam húzni a takarót, de nem találtam. Lassan nyitottam ki a szemem, majd álmosan dőzsöltem meg. Azt hiszem sokat ittam tegnap, nem emlékszem mit csináltam… Épp nyújtózkodni akartam, amikor észrevettem, hogy valaki mocorog alattam.

- Kaoru! – kiállottam ijedten és leugrottam a férfiról.

- Mit kiabálsz kora reggel kölyök? – nyögött álmosan – Ah, de fáj a fejem… – túrt a hajába, majd félszemmel rám nézett. – Miért vagy meztelen? – vonta össze a szemöldökét, majd én is végigmértem magam. Szóval emiatt fáztam, de nem csak én vagyok meztelen, ő is. És a mellkasán friss nyomok találhatók.

- Mi történt itt tegnap? – nézett végig a szobán, ahol mintha tornádó söpört végig, úgy nézett ki. Ruhák szanaszét, a dolgozatok szintén a földön. – Bazd meg, a hátsom is kibaszottúl fáj… – nyögött fájdalmasan és megtapogatta az említett részt.

Eszembe jutott minden, az arcom rekordsebességgel vörösödött el.

- Én… azt hiszem tudom mi történt… – nyögtem ki de tovább nem bírtam mondani.

- Na mi? – nézett fel rám. Nem mertem megmukkanni, ha elmondom, hogy ő volt alul, és még élvezte is, biztos ki fog akadni, aztán felnyársal. Nem szóltam egy szót se csak néztem.

- Akkor ne mond el… nekem édes mindegy, de én megyek és lezuhanyozok. Pakolj itt össze, majd szerintem te is fürdök meg. – Megindult a fürdő felé, kissé imbolyogva, és még mindig a seggét fogta. Elmosolyogtam, vicces látvány volt.

Ezt soha nem fogom elmondani neki, majd ha rájön, de akkor már úgy is mindegy.

Ennek sose szabad kitudódnia.

Nagyot sóhajtottam, és elkezdtem pakolászni.

Szerző: Yuuki Ai

Fandom: Bleach

Párosítás: AshYuu (Ash Whrite, Yuuki Ai)

Korhatár: PG

Kelt: 2011. 05. 22.

Szakadó eső, villámlás dörgés. Az egyetlen dolog, amitől életemben mindig is féltem. Butaság igaz, de én akkor is félek, nem tudom miért, de nem tehetek ellene semmit, a testem ösztönösen cselekszik ha villámlik.

Az áram is elment, a félhomályból mégis ki tudtam venni kedvesem békés vonásait. Aludt. Őt nem zavarta a villám, engem igen, nem tudtam aludni, és őt figyeltem, és jobban befészkeltem magam az ölelő kezek közé. Biztonságot adott, hogy ő itt van velem. Ismét eszembe jutott az az este, akkor is így szakadt, és villámlott.

Ashnak, Arisa parancsát kellet teljesítenie, nekem meg Kuchiki-taichoét, hogy intézzük el a lidérceket akik megtámadták Karakura mellette kis falut. Egyikünknek se volt kedve menni, találtunk volna sokkal értelmesebb elfoglaltságot ebben az időben, de a parancs az parancs, és mi ugrunk ha kiadják.

Látszatra nem tűnt erősnek, ám elszámoltuk magunkat, mindkettőnket elég jól helybenhagyott. Egy fél pillanatra bámészkodtam csak el, de azonnal hatalmas robbanás, és Ash egyenes mellettem csapódott a földbe. Nagyon megijedten, nem tudtam mihez kezdeni a sokktól, csak üvöltöttem, mint egy idióta. Egy jó ideig csak álltam, és Asht bámultam, a lidérc zökkentett vissza az élők közé, azzal a vérfagyasztó üvöltésével, ami még a dörgéseket is elhallgatatta. Ám én is túl későn eszméltem fel, nem volt már időm előrántani a kardom, ezért szorosan lehunytam a szemem és vártam a véget, ám semmi nem történt.

Lassan nyitottam ki a szemem, és egy fehér hajú nőt és egy fekete hajú férfit pillantottam meg.

- Még ennyit se lehet rátok bízni? – nézett hátra megvetően Arisha, és egy tűzlabdát küldött a lidérc felé – Kapard fel Asht a földről és mennyetek innen – üvöltött rám , és Byakuyával együtt a szörnyetegre támadtak. Soha nem láttam még ilyen idegesnek, a mindig higgadt Arisa. De most nem szabad ezen gondolkodom! Megráztam a fejem és Ashez siettem. Mozdulatlanul feküdt a földön, minden tiszta vér volt körülötte.

- Hé Ash! – kiáltottam ijedten és mellé térdeltem, azonnal a csuklójához nyúltam, ám amikor megérintettem a szívem kihagyott egy ütemet, és éreztem ahogy könnyek gördülnek le az arcomon, elvegyülve az esőcseppekkel. Nem volt pulzusa, hangosan üvöltöttem fel, Arisáék is abban a pillanatban végeztek a lidérccel.

- Ash… – nyögtem ki elhalóan és felé hajoltam – válaszolj kérlek – suttogtam az ajkainak és gyengéden megcsókoltam. Nem válaszolt, semmi reakció nem érkezett. A testre már kezdett kihűlni,  forró könnyeim az arcára hullottak. Zokogva borultam a mellkasára, mely olyan csendes volt, semmi neszt nem lehetett hallani.

- Miért? – suttogtam magam elé, amikor Arisáék odaértek.

- Yuuki mi a ba… – de a mondatot nem tudta már befejezni, sírástól vörös szemmel fordultam felé.

- Arisa-sama… A…Ash… – nem tudtam befejezni mert elcsuklott a hangom.

- Miért nem alszol? – zökkentett vissza Ash hangja a való világba. Ijedten néztem fel rá.

- Nem tudok… – nyögtem ki rekedt hangon, és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ő csak sóhajtott egyet, és még szorosabban magához ölelt.

- Ne kezd megint, nem akarom, hogy a múlton rágódj – suttogta a fülembe és megpuszilta a homlokom.

- Nem tehetem… a múlt mindig felszínre tőr ahányszor csak vihar van…

- Akkor másképp mondom, ne emlékezz a múlta, amikor én itt vagyok veled a jelenben – mosolyodott el.

- Tudod – mondtam halkan, és behunytam a szemem, míg végül elnyomott az álom.

Cím: Harc

Szerző: Yuuki Ai

Fandom: Bleach

Szereplők: Kiru Nagato, Yuuki Ai, Ash Whrite

Párosítás:  AshYuu (Ash Whrite, Yuuki Ai)

Korhatár: R-M

Kelt: 2011. 05. 21.

Figyelem: Trágár beszéd

Megj.: Nem tudom ki mennyire ismeri Ash-t de sztem semennyire, mert ha jól rémlik, ide még nem került fel vele fic. Lényegében, ő Yuuki jegyese, régen démon volt. Ez ilyen saját kitalálás alapján, Yuuki meg Shinigami. Aztán Ash meghalt, és Arrancarként született ujjá… mert ugye szegényemet azért nyírtam ki mert nem akartam hogy többet őt… de rájöttem, hogy Yuukival más nem tud ellenni, csak ő Azért  újjászületett, bár igaz az elején volt vele gond, hisz nem emlékezett Yuukival kapcsolatba semmire, és most se nagyon. Csak annyit tud, hogy megörül a lányért ><

Borongós idő volt, szakad az eső, villámok cikáztak az égen, és dörgött, de ez nem zavarta Yuukit és Asht akik egy küldetés miatt kénytelen voltak kinn állni az esőbe, és élethalál harcot vívni a Menosok seregével. Elég egyoldalú küzdelemnek ígérkezett, igaz, mindkettejük tele volt sebekkel, de inkább az Espada, hisz kedvesét védelmezte. Hiába monda neki a lány, hogy nem kell, a férfi hajthatatlan volt, ha róla volt szó. Hiszen még Aizennek is ellenszegült, csak hogy szerelmével lehessen.
- Vigyáz! – egy kétségbeesett hang hasított át a zuhogó esőn, ám a férfi nem volt elé gyors, a Menos telibe találta. -Ash, Ash ASH!! – rohant oda Yuuki könnyes szemekkel. – Hé, néz rám nyisd ki a szemed, Ash, ne játszd el ezt megint velem, kérlek. Nem teheted ezt – a lányt könnyei a férfi arcára hullottak, ő nem válaszolt, arcát vér lepte el, amely a fején keletkező sebből jött. Yuuki kétségbeesetten nézett jobbra balra, könnyei megállás nélkül hullottak.

- Abereru! Hanahi! – halott egy ismerős hangot a távolból. – Yuuki te meg mi a tökömet csinálsz? A Menosok! – jelent meg mellette barátnője.

- Kiru – nézett csodálkozva a lány, majd hirtelen Ash felé kapta a fejét, ugyanis a férfi megmozdult. – Ash! – kiáltott fel örömteljesen.

- Na, Hime-chan, ne félj nem mullok ki olyan könnyen – köhögte a férfi, és feltápászkodott, és a vörös hajú lány mellé lépett – Nagato, rád hagyom ezeket jó? – vigyorgott rá a lányra, aki utánozta a gesztust, és nekirontott az óriásoknak. Ash Yuuki elé lépett és kinyújtotta felé a kezét.

- Kérhetek egy kis segítséget? – kérdezte kedvesen, és felsegítette a lányt a földről.

- Igen! Mit szeretnél – kérdezte kíváncsian Yuuki.

- Black Cure – mondta halkan, Yuuki pedig tudta mire gondol.

- Nem biztos, hogy elő tudom idézni… – mondta halkan.

- Menni fog, fedezlek – azzal ő is nekirontott a Menosoknak. Yuuki nagyon sóhajtott, majd lehunyta a szemét, és vörös lélekenergia vette körül, ami szép fokozatosan kezdett sötétedni, míg végül fekete nem lett.

Ekkor Yuuki kinyitotta kék szemeit, amik most vörös színben pompáztak, haja színe is fekete színben játszott.

- Harisakeru Kagayaki! Ragnarok! – kiáltotta hangosan, és eszméletlenül sok sötét energia szabadult ki a lányból. Kiru ijedten fordult hátra, hiába szokta már meg Ragnarok energiáját, még mindig kirázta tőle a hideg. Teljesen különbözött TsukyHikaritól, nem is tudta, hogy ő utána, hogy elehet Yuuki másik zampakutója ilyen sötét.

- Hé Nagato, szerintem arrébb kéne állnunk – szólt oda nevetve Ash, amire a lány csak bólintott, és Yuuki mögött pár méterrel értek földet.

- Gyerünk! Zúzz szét mindent Ragnarok! Árnyékbörtön! – kiáltotta hangosan, és egy szempillantás alatt borult minden sötétségbe, és a Menosok vérfagyasztó ki álltása egy pillanat alatt elhalt.

- Ennyi – vigyorodott el dialamasan Yuuki, ám a következő pillanatban ájultan zuhant a földre.

- Nem érem miért kéred tőle mindig ezt, amikor jól tudod, hogy minden erejét felemészti – mondta flegmán Kiru és barátnőjéhez sietett, akinek ismét a szokásos barna haja takarta el az arcát.

- Hogy edződjön – mondta közönyösen Ash, habár belül nagyon is aggódott a lányért, nagyon jól tudta mivel jár, ha a pecsét erejét használja. – Minden esettre, köszönöm a segítséget Nagato – azzal Yuuki mellé lépett és felvette az ölébe a lányt. – Innentől átveszem én – és mielőtt a lány még megszólalhatott volna Ash el Shonidozott.

**

Hazaérve óvatosan lefektette Yuuki a kanapéra majd, megindult a fürdő felé, hogy lefürödjön, a víz csobogása miatt nem vette észre, hogy a lány már nem alszik.

- A picsába a fejem… – sóhajtott Yuuki, és felül a kanapén, majd körbenézett. „Megint elájultam…” Felállt a kanapéról, és imbolyogva elindult a fürdő felé.

- Ash… – nyögte rekedten és az ajtónak támaszkodott, úgy nézte a vetkőző férfit.

- Felébredtél? – fordult kedvese felé, majd megfogta a kezét és magához húzta . – Hogy érzed magad?

- Nem jól… iszonyatosan fáj a fejem… – morogta és magához ölelte a férfit.

- Akkor fürödj le velem – búgta a lány fülébe és elkezdte a kád felé húzni, és ahogy voltak ruhástól landoltak a vízbe.

- Forró – nyögött fel Yuuki és minden álom kirepült a szeméből. – Ráadásul a ruhám… – nézett végig magán amin a férfi csak elmosolyodott.

- Ezen segíthetünk – mielőtt a lány reagált volna megcsókolta. Yuuki készségesen viszonyozta a csókot, közben Ash nekiállt kikötni a kimonója övét.

- Vér ízed van… – morogta bele a csókba Yuuki, és elhajolt a férfitól, majd gyorsan segített neki leszedni az átázott ruhát.

- Nem tehetek róla, véres vagyok – válaszolt kissé flegma hangnemben, ami Yuukinak nem nagyon tetszett, és a férfi hajába markolt.

- Akkor mindjárt segítek rajtad – azzal egy szivaccsal elkezdte letisztítani a férfi arcát.

- Ne ilyen durván! – morgott rá Ash, de Yuuki elengedte a füle mellett a megjegyzést.

- Tudod… nagyon megijesztettél amikor ott feküdtél a kezem között, vérben úszva és nem reagáltál arra amit mondtam – könnyek gyűltek a szemébe, majd folytatta – , nem akarlak megint elveszíteni. El se tudod képzelni milyen érzés volt. Aki a legfontosabb volt nekem, meghalt, a kezem között… – elcsuklott a hangja és sírni kezdett.

- Tch… buta vagy – rántotta el a fejét Ash, és megfogta Yuuki kezét. – Nem meg mondtam Shinigami? Soha nem foglak elhagyni, ha meghalok visszajövök ahányszor csak kell… – ismét flegma hangnembe váltott – szóval soha meg ne halljam még egyszer ezt a szádból.  Ha kell ezerszer mondom el neked, igaz, nem emlékszem mi volt azelőtt, hogy Las Nochesbe kerültem, de én hiszek neked. Elhiszem, hogy azelőtt együtt voltunk, és hiszek az érzéseimben, amelyik azt mondják, hogy te vagy a legfontosabb nekem a világon! Szóval meg ne halljam még egyszer ezt a hülyeséget . Világos?

Yuuki egy ideig csak pislogott, majd elmosolyodott.

- Világos – azzal szenvedélyesen csókolta meg szerelmét.

„Az sem érdekel, ha ezentúl ezek a csókok vér ízűek lesznek, amíg tőled kapom, semmi nem érdekel.”

Szerző: Yuuki Ai

Szereplők: sokan

Kelt: 2011.05.17

Figyelem trágár beszéd!

Korhatár: 15+

Szokásos napnak indult, lassan nyár volt, de odakinn tombolt a vihar. Az embernek ilyenkor van a legkisebb kedve iskolába menni, sőt, iskolába sosincs kedve. De mégis ezt kell. Mérgesen nyomtam ki az idegesítő ébresztő zenét, és egy nagyot sóhajtva túrtam a hajamba.

Kész szénaboglya, mint mindig. Ráadásul csütörtök van, ami azt jelenti, hogy azzal a majommal egy szinten leszünk a harmadik órában, és a haverja biztos be fog szólni. Sosem hagyna ki egy alkalmat se, hogy a legkisebb hibámat is de leszólja. De eldöntöttem, a mai napomat már pedig nem fogja elrontani, se az a majom, se a retardált haverja.

Nehézkesen keltem ki az ágyamból, és a fürdő felé vonszoltam magam. Hideg volt, szó szerint megborzongtam, ahogy a tükörben próbáltam emberi külsőt varázsolni magamnak. De hiába, valahogy ez nem az én napom, hiába akartam, hogy az legyen. Na mindegy, nem törődtem vele, ennél rosszabb már úgy se lehet. Legalább is ezt gondoltam.

Ma egyedül kellett mennem, szüleim már hajnalba bementek, tesóm pedig szabadnapos, szóval egyedül kell vonatoznom. Nem szeretem… de legalább az a telefonom megvan, zenét tudok hallgatni. Gyorsan elmúlt az idő a vonatozás alatt, a városban még jobban szakadt mint nálunk. Még jó, hogy hoztam magammal esernyőt.

A zebrához léptem, és lefelé bámultam, a fülemben hangosan szólt a zene ezért nem is hallhattam a fékcsikorgást. A teherautó hangosan állt meg a zebránál, mivel pirosat kapott. A nagy pocsolya ami az útpadka és az úttest között helyezkedett el, most rajtam landolt.

- Hogy az a… – haraptam el a káromkodás végét, és végignéztem magamon. Csurom egy víz voltam, nem hittem el, az ilyen is csak velem történhet. Az emberek körülöttem mind vigyorogtak. Én is nevettem volna magamon, ha nem ilyen helyzetbe lettem volna. A jelzőlámpa megmentett, zöldre váltott, én pedig átsiettem a parkhoz, ahol a bokroktól takarásba voltam. Dühösen szedtem ki a fülest a fülemből, és minden cuccom ledobtam a padra, nem érdekelt, hogy elázott. Ennél rosszabb már tényleg nem eshet meg velem. De megint tévednem kellet. Ismerős hangokat halottam a park bejárata felől, nem kellet odanéznem, hogy tudjam ki az. Cristopher, a suli úgymond sztárja. Minden lány oda meg vissza van érte, de ő csak egy éjszakás kalandnak tekinti a női nemet, ezért nem is érdemes még hozzászólni sem, ráadásul a buzeráns is vele van. Nem tudtam mit csináljak, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Próbáltam az esernyővel elrejti a személyazonosságom, de nem jött össze.

- Mi az Lilly csak nem esik az eső? – kiáltott oda nekem Luis azzal a szokásos mézes mázas, gúnytól csöpögő hangján. Ő persze felém se nézett, nem szokta beleártani magát az ilyenekbe, de azért zavar, hogy még rá se szól, hogy na piszkáljon, mert semmi oka nincs rá. Luis beszólását meg elengedtem a fülem mellett, fel se vettem, megszokás, már hidegen hagy miket mondogat rólam. Úgy döntöttem, hogy nem várom meg barátnőm, legalább is ebben a szakadó esőben, vizes ruhával. Megindultam az iskola felé, az egyetlen jó eddig, hogy semmi malőr nem ütött be, és szerencsésen beértem az iskolába. Most még azt se bántam, hogy tesim lesz, legalább száraz ruhát vehetek magamra, amit szerintem a mai nap már le se cserélek. Szerencsére, mivel fázós vagyok ezét még mindig hosszú gatyában tesiztem. Az órán semmit nem csináltunk, mint később megtudtuk, becsengetés után negyed órával, elmarad a tesim, csendes foglalkozás. Mindegy… legalább futkosnom nem kell. A második órám matek volt, na talán még jó is, főleg hogy a tanárnő bír engem. Gyorsan eltelt, fel se tűnt.

De a következő óra német… de azzal még nem lenne akkora gond, ha Cristopher nem tartózkodna azon a szintén, a hangzavar most még nagyobb volt mint szokott. Mindenen lány a fiú körül legyeskedett, akit ez természetesen nem zavart, élvezte a figyelmet. Barátnőmmel az ablakban ültünk, onnan néztük a jelenetet.

- Beképzelt majom… – motyogtam és elővettem a német füzetem.

- De valld be hogy tetszik – vigyorodott el Kathryn. Na bumm, honnan veszi az ilyeneket…

- Nem tetszik… – vágtam be a durcát, és leszálltam az ablakból, előkotortam a szekrénykulcsomat, és megindultam a szekrényem felé a német könyveimért. De persze, neki ott kell állnia, egy hatalmas háremmel körülvéve…

- Arrébb állnál? – néztem fel a fiúra flegmán, aki némán állt odébb.

- Mégis mit képzelsz magadról hogy beszél Cris-szel – sípátólt az egyik lány.

- Ez az, elébb néz tükörbe azután beszélj így kócoska! – vigyorodott el egy másik.

- A külső csak a látszat – vetettem oda foghegyről és rájuk se nézve zártam be a szekrényem és visszasétáltam az ablakhoz. Hallottam, hogy utánam vinnyognak valamit mint a varjak, de nem tudtak meghatni. Eszükhöz kell mérni mindet.

- Tudod, ha meg akarod veretni magad, ne előttem tedd, mert belefogok avatkozni – sóhajtotta Kathryn.

- Nyugi, ezekkel fél kézzel és elbánok – vigyorogtam diadalmasan, amikor észrevettem, hogy elhagytam egy lapot a könyvemből, ezért lepattantam az ablakból, hogy felvegyem. Ám mielőtt elérhettem volna, valaki rátaposott. Nem kellet felnéznem, hogy tudjam ki az.

- Nocsak, nocsak. Lilly már szemetelsz is? – halottam az idegesítő hangot.

- Szállj le róla Luis! – néztem fel rá ő pedig azonnal levette róla a lábát, amitől meg is lepődtem. Ezért gyorsan lehajoltam érte, ám a következő percben már a földön ültem. Fellökött.

- Balfasz pápaszemes – vihogott a fiú és megindult az osztályuk felé.

- Rohadjál ketté… – kaptam fel a dolgozatot és a zsebembe gyűrtem. Majd fel akartam állni de akkor olyas valaki állt mellém, és nyújtotta ki a kezét akiről soha nem gondoltam volna. Cristhoper megbánóan nézett le rám.

- Nem kell kössz -  löktem el a kezét és felállt, majd rá se nézve felkaptam a cuccaim és besiettem az osztályterembe ahol leszünk.

folyt köv. ~

Szerző: Yuuki Ai

Szereplők:  Yuuki Ai, Takashi Reido

Kelt: 2010. 11. 08.

Yuuki a vonatban ült, fülébe hangosan bömbölt a zene és könnyeivel küszködött. Huszonhárom percet végigülni rezzenéstelen arccal, amikor legszívesebben hangos sírásban törne ki. Nem régen vált el barátnőjétől, akit legszívesebben egész nap ölelgetett volna. Jól esett neki, hogy valaki törődik vele. Ha már volt osztálytársai feléje se hederítettek, megunta, hogy ő megy mindig oda. Kíváncsi volt, ha nem mozdul vajon tesznek e akár egy lépést is felé. Rá kellet jönnie, hogy nem. Rájött, hogy ez talán sosem volt barátság.

Telefonjában a lejátszó egy lassabb számra váltott. Yuukinak a fejébe kellet húzni a csuklyáját, hogy ne láthassák könnyeit. Nem bírta ki, a szám miatt elsírta magát. De végül sikerült megnyugodnia, felállt, hogy megigazítsa a kabátját, akkor szálltak fel ők. Direkt nem ült le, megnézze, mit tesznek, ám ők rá se néztek, leültek egy másik helyre. Yuuki szíve összeszorult, nem tudta mit tegyen. Elővette a zsebéből a telefont, és automatikusan írta az smst. Nem is tudja miért ír le neki ilyeneket, ki jött belőle. Elég stresszes volt mostanában. Valakinek muszáj volt elmondania. Ismét könnyek gyűltek a szemébe, szemébe, amiket sikeresen elnyomott. Nem is figyelt fel arra sem, amikor emberek ültek le mellé. Ismét a fejére húzta a csuklyát, ám most nem a könnyek miatt, csak nem akarta azokat látni, akik vele átlósan ültek le egy másik helyre.  Egy fiú sietve haladt el a vonat előtt, ám egy pillanatra visszanézett, meglátta a fekete-fehér kabátban ülő lányt  elmosolyodott, majd felszállt a szerelvényre. Yuuki teljesen elmerült a zenébe, ezért nem is vette észre a fiút, aki a két ülés előtt állt.

A mellette lévő ember bökte oldalba. Hirtelen kapta ki a füléből a fülhallgatót és ijedten fordult felé. Ám a fiút pillantotta meg először. Hirtelen pattant fel a helyéről. Pont vele nem akart találkozni. A fiú jelenléte átszakított benne valamit. Amit eddig sikerült nagy nehezen visszatartania, most már nem ment. Zokogva ölelte magához az előtte állót, de olyan lendülettel, hogy a fiú majdnem felborult. Hangos sírásba tőrt ki. Takashi szemei elkerekedtek, majd néhány másodperc múlva elmosolyodott, és megsimogatta a lány fejét.

- Butus. – ennyit mondott csak, és még jobban a karjaiba zárta a síró lányt. – Megtennéd, hogy átülsz a másik ülésre? – nézett a göndör hajú lány felé, aki csak egy aprót bólintott és át ült a szemben lévő ülésre. Takashi finoman eltolta magától a lányt, és visszanyomta a helyére, majd ő is leült. De alig, hogy helyet foglalt, Yuuki ismét szorosan hozzábújt, még mindig sírt.

- Mi a baj Hime-chan? – kérdezte kedvesen, ám a lány csak megrázta a fejét, és megszorította a fiú fehér ingjét, ami most könnyek miatt volt elázva. – Értem – hunyta le a szemét és megint megsimogatta Yuuki fejét. A vonat elindult, Yuuki már majdnem abbahagyta a sírást, csak halkan szipogott, majd könnytől csillogó szemekkel nézett fel a fiúra.

- Most már elmondod miért sírtál? – hangja kedves volt és megnyugtató. Yuuki csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. Egy fél pillanatra feléjük nézett, de azon nyomban el is kapta a tekintetét. Takashinak feltűnt, a lány furcsa reakciója, ezért ő is abba az irányba nézett. Leesett neki, minden. Ők voltak azok akikről Yuuki vidáman áradozott, és nevetve mesélte miket szoktak csinálni. De megdöbbentette, hogy a barna hajú, szürke kapucnis lány milyen undorral fordult Yuuki felé, majd harsányan felnevetett és visszafordította a fejét a szőke felé. Taka lemondóan csóválta meg a fejét, majd ismét megsimogatta Yuuki haját.

- Ne félj, engem soha nem fogsz elveszíteni. – magához húzta a lányt és egy puszit nyomott a homlokára.

- Ajánlom is – motyogta Yuuki és a fejére húzta a kapucnit.

„ Néha elgondolkodom, mi is az igazi barátság, létezik-e egyáltalán, vagy az egész egy tündérmese, amivel mi hitegetjük magunkat. Néha azt kívánom, bárcsak tényleg egy tündérmese lenne, és eljönne a szőke herceg megmenteni.  Akinek ma sajnos nem sikerült”   by.: Dóri

mennyi ilyet csináltam már..

de ez már tényleg a végleges

http://hayat-bir-gemi-gibidir.blogspot.com/

Cím: Álmatlanság

írta: Yuuki Ai

kelt.: 2010. 07. 05. 12:33

A képen FAM OC-m Aurichi látható, és mert szerintem most ez megy hozzá a legjobban ^^

A pontos idő 12:30. Sötét van a szobámba. Ismét csak a plafont bámulom, pedig aludnom kéne, de nem tudok már egy hete nem tudok…

***

A szobában mintha suttogást hallanák. “Megint itt vannak” állapítom meg magamban, és tekintetem a televízióm felé irányítom, engem néznek. De nem mozdulnak. Az árnyak megint itt vannak, és csak állnak és néznek. Olyan mintha beszélgetnének, de nem hallom, lehet hogy esetleg egy számomra hallatlan dolgokról? Nem tudom, nem hallok semmit. Az árnyak csak csendben figyelnek engem, de nem mozdulnak. Egy autó halad el az utcán és a reflektor fénye bevilágít a szobámba, az árnyak eltűnnek. De alig egy szemvillanás elejéig, amint sötétség uralkodik a szobán, ismét feltűnnek. Olyan békésen állnak ott, magukban némán… olyan ártalmatlanok, ám mégis van bennük valami ijesztő… eszt még magam se tudom. Ekkor hirtelen a szomszéd szobából résnyi fény szűrődik ki. De semmi más, a csend amely eddig honolt a házon, még mindig háborítatlan. De én félek… azon a napon is ilyen csönd volt, és jelen voltak az árnyak, azóta… azóta mindig követnek akárhova is megyek nem tudok tőlük szabadulni. Mindenhol engem figyelnek, de semmit nem tesznek… Ám ekkor csörömpölést hallok a fejem felől, és egy kés zuhan mellém. Hirtelen nézek az árnyak felé. Kísérteties vigyor húzódik az ajkukra. Értem mit akarnak, a kés után nyúlok és teljes erőmből a jobb vállamba szúrom. Legszívesebben felordítottam volna, de nem akartam megzavarni a csendet. Éreztem, ahogy a vér lecsurog a kezemen, és a fehér paplanon landol. Isteni érzés volt, nem tudom miért, de már nem féltem az árnyaktól. Ám ekkor hirtelen kinyílt a szobám mellett lévő ajtó, és egy ragyogó alak lépett ki rajta. Ijedten néz rám és a kezemben tartott késre, észreveszi a vért. Fel akart kiáltani de nem engedem neki.  Még mindig engem néz és mellém lép, kiveszi a kést a kezemből, és a szekrény egy távolabbi részére helyezi, majd az ágyam mellet lévő ruhásszekrényből egy fáslit húz elő, amivel elköti a vérzést. Majd csak megcsóválja a fejét.

- Holnap elmondod. – ennyit mond egy kedves mosoly kíséretében, és visszamegy saját szobájába. A szobámat ismét körülölelő a sötétség. Ijedten nézek az árnyak irányába. Nincsenek ott. Eltűntek. Ám ekkor morgást hallok magam mögül, lassú gépies mozdulattal fordulok meg. Kis híján felsikítottam a rémülettől. Az árny ami eddig békésen figyelt engem, vérben forgó vörös szemekkel pásztáz végig rajtam. Fogai vészjóslóan villognak, a következő pillanatban pedig felém lendíti kezét, melyen hatalmas karmok voltak.

***

Zihálok, hangosan veszem a levegőt, levert a víz.  Ijedten veszem észre, hogy valamit szorongatok a kezemben. A kés, ami álmomban volt nálam. Hangos csörömpöléssel esik ki a kezemből, én pedig a sarokba húzódok. Tekintetem az órát kezdi keresni. 12:33.

- Három… perc? Ez? Három percen múlt az életem? – hisztérikusan bokszolok bele a falba. Elerednek a könnyeim. És érzem, hogy a távolból az árnyak még mindig engem figyelnek, és próbára tesznek.

————

Talán erre mondják azt, hogy élethű álom. “Három percen múlt az életem?” Az árnyak melyek mindegyikünket figyelnek, és csak a megfelelő pillanatra várnak…

Cím: Barátság

írta: Yuuki Ai

kelt.: 2010. 07. 06

A képen FAM OC-m Aurichi látható, akit lesújtott Maes halála…  (De hogy ennek mi köze a fic-hez? Az, hogy nekem is ilyen hangulatom van.)

December volt, mindent fehérség borított a hó miatt, te meg én a könyvtár előtt várakoztunk, valami buta kis anime találka miatt. Rajtunk kívül még 3 lány állt ott, de nekem csak te kötötted le a figyelmem. Ahogy ott álltál, fekete kabátba, és egy fekete sállal a nyakadba, amivel eltakartad az arcod, óvva magad a hideg ellen. Gyönyörű kontrakszot alkottál, ahogy a fehér hó megvilágított téged, még szebbnek tűntél. De zavarodott is voltál, nem érzeted jól magad a többiek körébe. Teljesen más voltál, mint ők. A vonat, amivel haza tudtunk menni, nemsokára indult az állomásról, gyorsan kellet cselekednem, a hó is egyre jobban esni kezdett. Te csak álltál, és rugdostad a fehér csillogó port, ami a lépcsőre esett. Közelebb léptem hozzád, és megfogtam a kezed, te csodálkozva néztél rám. Én csak elmosolyodtam, és a többiek felé fordultam.

- Ne haragudjatok, de mi megyünk, mert ha nem jön senki, akkor nem fogok itt benn rostokolni este ötig, vagy talán tovább is a hóesés miatt. – mondtam és már meg is indultam, még mindig fogtam a kezed. Te tiltakozni akartál, mondván ; “Miattam, nem kell, ha maradni akarsz akkor maradjunk.”

De én láttam rajtad, hogy te nem érzed jól magad, azért szótlanul mentünk a vonatállomás felé,  nem törődve  semmivel és senkivel.

A vonatot még épp, hogy elértük, de helyünk már nem volt. Kinn álltunk a vezérlő fülke előtt a hidegbe, fáztunk.

De én le sem tudtam venni rólad a szemem, gyönyörű voltál.

Remélem az illető magára ismer, és ezen felül szeretném meghívni augusztusba ismét nyaralni ^^ Most Keszthelyre vagy hova mennénk XD a Németeknek van ott nyaralójuk

És hogy miért ezt a címet adtam ennek a fic-nek se nevezhető kis szösszenetnek? Azért mert a szóban forgó illető örökre a barátom lesz, még akkor is ha ő már elfejelt, én soha nem fogom őt.